2018. április 29., vasárnap

Elérkezettnek érzem az időt, hogy a hallgatásom után újra billentyűzetet ragadjak és írjak, kicsit kiadjam a gondolataim magamból. Igen, ennyi idő után is eszembe jutnak gondolatok, kérdések, formálódtak vélemények, amiket miért tartsak magamban, ha akkor csak tovább foglalkoztatnak, legyen szó róla vagy teljesen más témákról. Úgyhogy írok arról, ami bennem van. Az is lehet, hogy visszaállítom a megjegyzés írási lehetőséget, bár ezt is azért nem tettem meg eddig, mert nem akartam, hogy egy bizonyos személy írogasson ha épp nem tetszik neki, hogy élek és blogolok. Ezen még gondolkozom kicsit. De addig is leszögezem: ez egy magánblog, saját megélt érzéseken alapuló történésekkel és gondolatokat megindító témákkal kapcsolatban született és születik minden bejegyzés. Szóval ha valami általánosnak tűnik, annak is megvan a saját alapja, a mozgatórugója vagy ha úgy tetszik, kapcsolódási pontja, amiért írok róla. Jó olvasást majd mindenkinek, aki gondolja, hogy elolvassa. :)

Dávid

2018. február 8., csütörtök

Az elmúlt hónapokban hanyagoltam az írást, a sérülésemmel összefüggő kisebb-nagyobb problémám volt és azzal foglalkozni fontosabb volt, mert nem mindennap kap az ember új esélyt az életre, ezért az épségemet kellett előtérbe helyezni. Most rendben vagyok azt hiszem, annak ellenére, hogy a régi már nem leszek a körülmények miatt és az élet is csak kuszább lett számomra, de folytatom. Miért és mi haszna lehet? - merülhet fel a kérdés. Mert néhány kiírásra váró gondolatom még van. Egyszerűbb és gyorsabb lett volna annak idején egy beszélgetéssel, meghallgatással zárni mindent, de nem rajtam múlt egyszer sem, nem menekültem a beszélgetés elől. Viszont kimondatlanul cipelni nem fogok semmit magamban más miatt, így kiírom. Ennek lesz aki nem fog örülni, tudom és sajnálom, mert egyszer elismert részéről is, hogy finoman szólva sem volt szép a szórakozás, így tudom, hogy visszaolvasni sem lesz öröm számára, hogy írok. De köze nincs hozzám és a bloghoz sem és magamat kell egyenesbe hoznom, amúgy is lesz ami emlékeztessen egy életen át erre az időszakra a negatívumokkal, legalább ki nem írt gondolatok ne maradjanak hátra. Szóval most megvagyok, így jöhet majd egy két gondolat kiírása, és mivel a novemberi "túl happy-nek" tűnő bejegyzés is inkább csak a dolgok pozitív szemlélete iránti akarat volt, mintsem rózsaszínködös szentimentalizmus, így az átmenetileg levett bejegyzések lényegesebbjei is lassan visszakerülhetnek, mert így teljes az általam megélt történet. 
:)
Dávid

2017. december 25., hétfő

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Békés, Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

Dávid

Kis pihenés

Ahogy közeledtek az ünnepek, jobbnak gondoltam, ha nem az írással foglalatoskodom. De januárban folytatom az írást, már a téma is rég megvan, így aki vissza-visszatér időnként, annak jó olvasást kívánok. Addig is mindenkinek feltöltődést, sok pihenést, vidámságot és értékes emberi kapcsolatokat kívánok!
Üdvözlettel: D.

2017. november 20., hétfő

Tök jól vagyok! :)

Mozgalmas időszak van a hátam mögött, néhány érdekes és számomra új élménnyel, néhány negatívummal, sok munkával ami kihívásokkal teli, időnként kikapcsolódással, kis kirándulásokkal, néha elvonulással és időnként kis gondolkodással. A mellettem állók miatt és a sűrű időszak miatt sem volt szükségem arra, hogy mostanában monumentális bejegyzéseket írjak. Igaz, időm sem volt rá, meg kedvem se, mert volt egy újabb leteremtésszagú üzenet, de igyekszem kizárni mindent, ami keserűséget okozhatna. Téma lenne, gondolat szintén van, de a sok munka és mellette azért egy kis pihenés, a kikapcsolódás az időm nagy részét szerencsére kitöltötték. És a barátok persze. Igyekszem úgy a mának élni, hogy készülök a holnapra is. Persze jól esik néha megpihenni és csak lenni, semmivel nem foglalkozni, csak olyan dolgokat csinálni, amik kikapcsolnak. Keretek között, körültekintően hétköznapi életet élni. Persze nincs olyan nap, hogy ne érezném a tompa fájdalmat, ami része a mindennapoknak és emlékeztet egy rossz időszakra, de olyankor pihenek és várom, hogy elmúljon, a figyelmemet meg elterelem róla. Sok dolgot sikerült átértékelni, így bár vannak teljesítendő vágyak, képzelgések, amiket szeretnék megvalósítani, de tudom, mit nem lehet és ezt elfogadom és maradnak képzeletbeli utazások egy képzeletbeli világban. :) Néha azon is gondolkodni szoktam, hogy hol kerülhettem volna el a velem történteket, hol kellett volna azt a bizonyos határt meghúzni és embereket kizárni, de az ilyen alkalmak többségében nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a negatív hozzáállás, az az időszak elmúlt, hogy mások által tépett sebek miatt keseregjek vagy érezzem rosszul magam. Előre tekintek, és ez számít. Jó, ember vagyok én is, ez nem mindig sikerül, de elhatalmasodni nem hagyok semmit, mindig van újabb nap újabb kihívásokkal, minden nap "pörgök" amennyire lehet, ésszerűen és minden nap állnak mellettem, ha szükségem van rá és ez pozitív energiát ad sokszor. Jó érzés fontosnak lenni másoknak érdek nélkül is, jó érzés a törődés, egy egy érdeklődő kérdés, az apróbb és nagyobb segítségek, amikkel körülvesznek ha szükséges, a biztatás, amit időnként kapok ha valami újba vágok bele és látják a haladást, fejlődést. :) Meg persze jön a tél, jönnek az ünnepek. Lassan hangolódni kell rá, igaz, az ezzel járó tömeg nekem sok, de valamit valamiért. Szerencsére ahogy említettem, van néhány ember mellettem, akikkel tartalmas időt tölthetek és ha segítségre szorulok, bármiben segítenek. Persze még mindig a legtöbb dolgot egyedül akarom végigvinni, ez büszkeség kérdése, de be kell látni, hogy ez nem mindig működik. De sebaj, minden nap tartogat valami újat, csak észre kell venni. :) Jó érzés, hogy vannak emberek, akikre számíthatok, akik figyelnek rám, mellettem állnak mindenben, értékelnek és elfogadnak a hibáimmal, korlátaimmal és nem csak beszélnek a levegőbe és kárt okoznak másokban, hanem támogatnak, bizonyos értelemben büszkék is rám. Minden embernek szüksége lenne ilyen környezetre ahol nincs önzés, számítás, nincsenek érdekek és tiprás, kihasználás, nincs rohanó világ, ahol átlépünk a másik felett gátlástalanul, ha az érdekünk úgy kívánja..., csak értékes emberi kapcsolatok vannak. Kell mindenkinek a pozitív légkör és energia. :) Emiatt veszem le a korábbi bejegyzéseket, mivel azok számomra sok fájdalmas időt tartalmaznak, kivéve egyet, aminek tartalma ébresztő pofonként hatott rám és emlékként kísér végig valaminek a következményeként. Nem kívánok senkinek ilyen komoly "ébresztőt".
De lássuk meg a jót ebben is, kiderült, kit/kiket nem érdekelt igazán a helyzetem annak minden lehetséges következményével, ahogy az is, hogy kit igen, ki az, aki értékel, kinek számítok, ki az aki mellettem állna mindenben, kik az értékes emberek az életemben, kik "szeretnek".
Én igyekszem ilyen emberekkel körülvenni magam, keresni a kihívásokat, meglátni mindenben a jót és talán ez az igazi új élet, ami várt eddig rám, amire koncentrálni kell.  :)
D.

2016. március 27., vasárnap

Gerinctörés a diagnózis

Üdv Mindenkinek! Gondoltam megosztom veletek ezt a korántsem felemelő hírt is. 
Igen. Eltört a gerincem. Kórházban élvezhetem a "kellemes Húsvéti Ünnepeket". Sajna ez most nem a vicc helye. Bár az lehetne. Én örülnék neki a legjobban.
És bár nem kell bizonygatnom semmit, de van orvosi leletem, röntgen és CT felvétel bőven. 
Jelenleg is kórházban fekszem, ezért sem tudtam teljesíteni amit ígértem a bejegyzések, hanganyagok, képek feltöltésével kapcsolatban.
Bocsi, de kórházi ágyhoz vagyok kötve.

"T. bácsi"! Tőled elnézést, hogy ha a nagy hallgatás miatt itt tudod meg a dolgot, de nem akartam a pánikot kelteni, ezért nem mondtam el korábban. 
DnL

2013. december 11., szerda

Mission failed part 1.

Kicsit kitekintek az elmúlt napok érzéseire, mivel nemrég volt 1 éve az utolsó próbálkozásaimnak, hogy legalább a kérdéseimre választ találjak, és rendezzem/rendezzük a dolgokat ember módjára, könnyebb legyen elfogadni, hogy nem lesz többet velem, bármennyire is szeretem.
Kitekintés a múltba, de mégis úgy éltem meg, mint ha most történt volna. De ezen nem lepődöm meg, hiszen érzem, amit érzek.

December 8., 2012.:
Úgy döntöttem, leutazok hozzá. Előtte két héttel megírtam neki, hogy ha tényleg számítanak neki értékek, ahogy hangoztatta mindig, akkor egy fél órára, vagy csak 5 percre szabaddá tudja tenni magát, hogy találkozzunk, egymás szemébe nézzünk, kicsit beszéljünk, és ha még akkor is mindenért én vagyok a rossz, egy ölelés (ami számomra mindennél többet jelentett volna), és örökre elköszönök tőle. A válasz akkor az volt, hogy fölöslegesen megyek le hozzá, úgysem fog találkozni velem. (Mint ha nem merne a szemembe nézni, mert akkor látja, hogy mit érzek iránta és mit ért el addig bennem.) De nem adtam fel, visszaírtam neki, hogy most az egyszer én leszek a határozottabb, mindenképp utazok hozzá, és várni fogom akár órákon át.
Kutya hideg volt ezen a napon, de ez sem tartott vissza. Küzdöttem érte végig, míg a "páromnak" tudhattam, még ha ő nem is látta ezt, így nem adhattam fel még ezen a napon sem. Azt akartam, hogy lássa, hogy én nem olyan vagyok, mint a korábbiak az életében. Én nem hazudtam neki soha, őszinte voltam bármiről is beszéltünk, nem csaltam meg, nem kavartam a háta mögött. Őszinte voltam az érzéseimmel kapcsolatban, magamat adtam.
Így leutaztam. Vártam Őt reménykedve a megadott időpontban az állomáson. De nem jött el. Gondoltam kicsit késik, így vártam átfagyva,  türelemmel. De hiába. Majd lassan a kedvem elromlott, szomorú lettem. DE még reménykedtem. Reggel érkeztem, és estig maradtam. Kint a hidegben, a fagyban. Körülöttem vidám emberek, akik a karácsonyi forgatagban boldogan forralt borozgattak, forró csokit iszogattak, nézelődtek a boltokban, a téren, minden felé. Én pedig csak bolyongtam magányosan, és végig zakatolt az agyam, és reménykedtem, mint egy kisgyerek, aki elesett, megütötte magát,  de egy felnőtt ott terem, és felemeli, megvigasztalja... Reménykedtem.
Vártam és vártam. Megírtam neki, hogy én kitartó vagyok, mert szeretem, és szeretnék vele mindenképp találkozni, legalább egy pár percre, de semmi reakció.  
Elmentem párszor felé, vagy legalább is arra, amilyen címet megadott a kapcsolatunk elején. Nem csengettem, csak vártam. Nem akartam, hogy egy percig is azt gondolja, zaklatom, mert én nem ilyen vagyok. Tudta, hogy egész nap ott vagyok, és csak pár percre vágyom, amit utoljára Vele tölthetek. Reménykedtem, hogy értékeli legalább emberileg a kitartásom, és ha másért nem is, de emiatt lejön és ad egy percet az életéből. Reménykedtem, de hiába. Aztán lassan, nagyon lassan eljött az este. Mikor már tudtam, hiába várok, max megfagyok éjjel a hidegben, ha nem indulok vissza, mivel a környező szállodákban nem volt szabad szoba. Így vissza indultam.
Mikor felértem Pestre, egy régi ismerős, egy volt osztálytársam rám csörgött, aki tudott arról, hogy a nagy Ő-m miatt leutaztam hozzá, abba a városba, ami azóta is egyszerre vonz és taszít is egyben...
Kérdezgetett, de nem tudtam válaszolni. Nem jött ki hang a torkomon. A nyugati kellős közepén a könnyeimmel küszködtem, pedig nem vagyok ilyen gyenge ember. De Ő, a nagy Ő ilyen érzéseket is ki tudott váltani bennem, Ő egyedül, mivel jobban szerettem mindennél és mindenkinél, az életemnél is...
Kerestem egy félreeső helyet, és a volt osztálytársam aggódó kérdésáradatának teret engedve elmondtam neki pár szóban, hogy vártam, de nem volt eredménye, és hogy mennyire rossz ez, mert tényleg szeretem.  Pár szóban, mert csak annyi jött ki a torkomon, küszködve, aztán elkönnyeztem magam férfi létemre.
Végig az járt a fejemben, hogy mennyi ideig volt képes mondani, hogy szeret, és mennyire sokat jelentek neki, és mennyi új érzést nyújtottam számára azzal, amit éreztem iránta, és ezek ellenére ilyen könnyen eldob mindent, ilyen könnyen tovább lép, mint ha mi sem történt volna, és elém sem mert állni úgy, hogy nem én dobtam el az értékeket, amiket annyira hangoztatott, amik annyira fontosak voltak számára...
Akkor ott úgy éreztem, hogy ha egy olyan ember, akinek állítólag sokat jelentettem, így képes csak lezárni mindent, és ennyire nem érdekli, hogy én mit éreztem, érzek, akkor egy idegentől mit várhatnék, aki nem ismer. Ha valaki, aki sokáig mondogatta, hogy szeret, így tesz, akkor mennyit érhetek? Semennyit. Ha a szemében én vagyok a legfőbb rossz, és azt érdemlem, amit kaptam tőle, akkor minek éljek. Ha ennyire rossz ember vagyok, és egy ölelést sem érdemlek tőle, akkor nincs semminek értelme. Megfordult akkor a fejemben, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha befejeznék mindent, ott abban a percben.... Nehéz erről beszélni, még most is, de akkor annyira rossz volt minden, hogy azon gondolkoztam, befejezek mindent, befejezem az életet. De nem tettem, mert akkor is Ő, csak Ő járt az eszemben, és az, hogy ha ennyire szeretem, ha ennyire szerelmes vagyok belé, akkor nem tehetem meg vele, hogy olyat tegyek, amivel fájdalmat okozok neki!

Mikor végül hazaértem, próbáltam elmagyarázni neki egy e-mailben, hogy miért lenne fontos egyetlen pár perces találkozás nekem, de süket fülekre találtam. Mint ha egy érzéketlen, másokkal nem törődő embernek mondtam volna a kérésem, pedig nem hiszem, hogy ő ilyen lenne, sőt tudom, hogy nem! Még mindig ugyanúgy gondolok rá, és nem tartom rossz embernek, pedig a jelek, amit tett, a pszichomókussal folytatott hosszas beszélgetések mind-mind arra utalnak, hogy félre ismerhettem?
Pszichomókus, igen, mert életemben először kerültem olyan helyzetbe, amivel nem tudok mit kezdeni, és semmi nem tudja feledtetni a kérdéseket, a helyzetet, a történteket, az érzéseket, és Őt sem. Így "muszály" volt szakemberhez fordulnom, mert ahogy korábban írtam, azóta rosszul alszom, fáradt vagyok, gyakran szúr a szívem és nyomás van a mellkasomon, mert... mert hiányzik és mert nagyon szeretem.

david-newlife