2013. december 11., szerda

Mission failed part 1.

Kicsit kitekintek az elmúlt napok érzéseire, mivel nemrég volt 1 éve az utolsó próbálkozásaimnak, hogy legalább a kérdéseimre választ találjak, és rendezzem/rendezzük a dolgokat ember módjára, könnyebb legyen elfogadni, hogy nem lesz többet velem, bármennyire is szeretem.
Kitekintés a múltba, de mégis úgy éltem meg, mint ha most történt volna. De ezen nem lepődöm meg, hiszen érzem, amit érzek.

December 8., 2012.:
Úgy döntöttem, leutazok hozzá. Előtte két héttel megírtam neki, hogy ha tényleg számítanak neki értékek, ahogy hangoztatta mindig, akkor egy fél órára, vagy csak 5 percre szabaddá tudja tenni magát, hogy találkozzunk, egymás szemébe nézzünk, kicsit beszéljünk, és ha még akkor is mindenért én vagyok a rossz, egy ölelés (ami számomra mindennél többet jelentett volna), és örökre elköszönök tőle. A válasz akkor az volt, hogy fölöslegesen megyek le hozzá, úgysem fog találkozni velem. (Mint ha nem merne a szemembe nézni, mert akkor látja, hogy mit érzek iránta és mit ért el addig bennem.) De nem adtam fel, visszaírtam neki, hogy most az egyszer én leszek a határozottabb, mindenképp utazok hozzá, és várni fogom akár órákon át.
Kutya hideg volt ezen a napon, de ez sem tartott vissza. Küzdöttem érte végig, míg a "páromnak" tudhattam, még ha ő nem is látta ezt, így nem adhattam fel még ezen a napon sem. Azt akartam, hogy lássa, hogy én nem olyan vagyok, mint a korábbiak az életében. Én nem hazudtam neki soha, őszinte voltam bármiről is beszéltünk, nem csaltam meg, nem kavartam a háta mögött. Őszinte voltam az érzéseimmel kapcsolatban, magamat adtam.
Így leutaztam. Vártam Őt reménykedve a megadott időpontban az állomáson. De nem jött el. Gondoltam kicsit késik, így vártam átfagyva,  türelemmel. De hiába. Majd lassan a kedvem elromlott, szomorú lettem. DE még reménykedtem. Reggel érkeztem, és estig maradtam. Kint a hidegben, a fagyban. Körülöttem vidám emberek, akik a karácsonyi forgatagban boldogan forralt borozgattak, forró csokit iszogattak, nézelődtek a boltokban, a téren, minden felé. Én pedig csak bolyongtam magányosan, és végig zakatolt az agyam, és reménykedtem, mint egy kisgyerek, aki elesett, megütötte magát,  de egy felnőtt ott terem, és felemeli, megvigasztalja... Reménykedtem.
Vártam és vártam. Megírtam neki, hogy én kitartó vagyok, mert szeretem, és szeretnék vele mindenképp találkozni, legalább egy pár percre, de semmi reakció.  
Elmentem párszor felé, vagy legalább is arra, amilyen címet megadott a kapcsolatunk elején. Nem csengettem, csak vártam. Nem akartam, hogy egy percig is azt gondolja, zaklatom, mert én nem ilyen vagyok. Tudta, hogy egész nap ott vagyok, és csak pár percre vágyom, amit utoljára Vele tölthetek. Reménykedtem, hogy értékeli legalább emberileg a kitartásom, és ha másért nem is, de emiatt lejön és ad egy percet az életéből. Reménykedtem, de hiába. Aztán lassan, nagyon lassan eljött az este. Mikor már tudtam, hiába várok, max megfagyok éjjel a hidegben, ha nem indulok vissza, mivel a környező szállodákban nem volt szabad szoba. Így vissza indultam.
Mikor felértem Pestre, egy régi ismerős, egy volt osztálytársam rám csörgött, aki tudott arról, hogy a nagy Ő-m miatt leutaztam hozzá, abba a városba, ami azóta is egyszerre vonz és taszít is egyben...
Kérdezgetett, de nem tudtam válaszolni. Nem jött ki hang a torkomon. A nyugati kellős közepén a könnyeimmel küszködtem, pedig nem vagyok ilyen gyenge ember. De Ő, a nagy Ő ilyen érzéseket is ki tudott váltani bennem, Ő egyedül, mivel jobban szerettem mindennél és mindenkinél, az életemnél is...
Kerestem egy félreeső helyet, és a volt osztálytársam aggódó kérdésáradatának teret engedve elmondtam neki pár szóban, hogy vártam, de nem volt eredménye, és hogy mennyire rossz ez, mert tényleg szeretem.  Pár szóban, mert csak annyi jött ki a torkomon, küszködve, aztán elkönnyeztem magam férfi létemre.
Végig az járt a fejemben, hogy mennyi ideig volt képes mondani, hogy szeret, és mennyire sokat jelentek neki, és mennyi új érzést nyújtottam számára azzal, amit éreztem iránta, és ezek ellenére ilyen könnyen eldob mindent, ilyen könnyen tovább lép, mint ha mi sem történt volna, és elém sem mert állni úgy, hogy nem én dobtam el az értékeket, amiket annyira hangoztatott, amik annyira fontosak voltak számára...
Akkor ott úgy éreztem, hogy ha egy olyan ember, akinek állítólag sokat jelentettem, így képes csak lezárni mindent, és ennyire nem érdekli, hogy én mit éreztem, érzek, akkor egy idegentől mit várhatnék, aki nem ismer. Ha valaki, aki sokáig mondogatta, hogy szeret, így tesz, akkor mennyit érhetek? Semennyit. Ha a szemében én vagyok a legfőbb rossz, és azt érdemlem, amit kaptam tőle, akkor minek éljek. Ha ennyire rossz ember vagyok, és egy ölelést sem érdemlek tőle, akkor nincs semminek értelme. Megfordult akkor a fejemben, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha befejeznék mindent, ott abban a percben.... Nehéz erről beszélni, még most is, de akkor annyira rossz volt minden, hogy azon gondolkoztam, befejezek mindent, befejezem az életet. De nem tettem, mert akkor is Ő, csak Ő járt az eszemben, és az, hogy ha ennyire szeretem, ha ennyire szerelmes vagyok belé, akkor nem tehetem meg vele, hogy olyat tegyek, amivel fájdalmat okozok neki!

Mikor végül hazaértem, próbáltam elmagyarázni neki egy e-mailben, hogy miért lenne fontos egyetlen pár perces találkozás nekem, de süket fülekre találtam. Mint ha egy érzéketlen, másokkal nem törődő embernek mondtam volna a kérésem, pedig nem hiszem, hogy ő ilyen lenne, sőt tudom, hogy nem! Még mindig ugyanúgy gondolok rá, és nem tartom rossz embernek, pedig a jelek, amit tett, a pszichomókussal folytatott hosszas beszélgetések mind-mind arra utalnak, hogy félre ismerhettem?
Pszichomókus, igen, mert életemben először kerültem olyan helyzetbe, amivel nem tudok mit kezdeni, és semmi nem tudja feledtetni a kérdéseket, a helyzetet, a történteket, az érzéseket, és Őt sem. Így "muszály" volt szakemberhez fordulnom, mert ahogy korábban írtam, azóta rosszul alszom, fáradt vagyok, gyakran szúr a szívem és nyomás van a mellkasomon, mert... mert hiányzik és mert nagyon szeretem.

david-newlife