A kezdetektől a végéig - 1. rész

Megismerkedésünk színtere az internet volt. Egy weboldal, ahol a magáról írt dolgok felkeltették az érdeklődésem. Éreztem, hogy az általa leírtak olyan hatással vannak rám, amit én is szeretnék egyszer át- és megélni. Mintha a legmélyebb gondolataimat, vágyamat írta volna ki. Azt éreztem, hogy én is ilyen párra vágyom egyszer. Aztán gondoltam egyet, és megírtam a véleményem neki, megírtam, hogy szerencsés a párja, hogy ilyen pasija van. Aztán levelezgetésbe kezdtünk, egyre többet beszélgettünk.

Minden nap gyermeki izgalommal vártam a levelét, mert úgy éreztem, értékes ember, akinek a társasága ha máshogy nem is lehet, de neten keresztül jól esne. Egyre többet írogattunk egymásnak, majd átváltottunk skype-ra, ahol már sokkal közvetlenebbül, szinte élőben tudtunk beszélgetni, pontosabban írogatni egymásnak. Emlékszem, írta egyszer, hogy mennyire jól esik neki, ha az én levelemmel kezdheti a napot, és ez fordítva is így volt. Élveztem a társaságát már akkor is. :)
És egy beszélgetés alkalmával jött egy dal, ami annyira hatással volt rám, hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ennek a dalnak a részlete olvasható az oldal bal hasábján. Ez az a dal, ami megváltoztatta az életem, amiben felismertem, hogy ami addig voltam, az nem én vagyok. Változnom kell, mert úgy érzem, nem az az én utam, amin addig jártam...

Sok beszélgetés követte ezt az alkalmat, amiknek köszönhetően egyre jobban megismertük egymást.

Annyira még sosem voltam nyílt egy ismeretlen emberrel, mint vele. Annyira könnyen és gyorsan egyetlen embert sem engedtem magamhoz közel, mint Őt. De éreztem, hogy ez kell nekem. A társasága, a barátsága, ha mást nem is kaphatok tőle.

A sok beszélgetés során végig magamat adtam, őszinte voltam. Ha kérdezett, mindenre nyíltan, őszintén válaszoltam, ha nem kérdezett, meséltem magamról, sokat.

Mikor mesélte, hogy sem a családja, sem a barátai nem akarnak neki segíteni egy konkrét kérdésben, én kérés és kérdés nélkül felajánlottam a segítségem, megadtam az adataim, nem féltem, nem kételkedtem, csak segíteni szerettem volna, mert ezt éreztem helyesnek. Ezek hatására ezt írta:
"Furcsa dolog, de mindenki másnál többre értékel engem, mint a környezetében élőket!" Jól esett, nagyon jól esett.

Aztán elérkezett egy pont, egy nap, egy újabb beszélgetés, mikor nem tudtam már mit kezdeni a helyzettel, és bevallottam neki, hogy a szakadék szélére kerültem. Szakadék szélére, mert nem akartam elveszíteni, de titkolózni sem, és beismertem, hogy bele szerettem.

Nem tudtam, hogy néz ki, nem láttam róla akkor még képet sem, nem is találkoztam vele, de a beszélgetések, a tulajdonságai alapján úgy éreztem, megszerettem, és ez az érzés csak erősebb lesz.

Így is lett. Egyre erősebb és mélyebb lett. Annyira, hogy még most is szeretem, ugyanúgy, a történtek ellenére is. Reménytelenül bele szerettem.

Mesélt a kapcsolatáról, hogy hogyan ment tönkre, ahogy a többi is, és már csak vegetálnak együtt, mesélt átélt rossz történéseket, családi konfliktusokat, és végig azt éreztem, hogy ha mellette lehettem volna, ez nem történt volna meg. Mert mellette lettem volna a jóban, de a rosszban is, hogy a nap minden percében boldoggá tegyem.

Aztán mikor bevallottam, hogy ismeretlenül is megszerettem, a beszélgetések után jöttek a kérdések:

- Mit gondolok, el tudom vele képzelni örökre az életem?

- Összeházasodnék-e vele?

Ösztönös volt a válaszom, és boldogságot éreztem, hogy ezeket tőlem kérdezi meg! Gondolkodás, hezitálás nélkül, komolyan válaszoltam, igent mondtam minden kérdésére, és ő rá nem sokkal kimondta, vagyis megírta, hogy "kapcsolatban vagyunk". 2012 április 23. A dátum, ami a legjelentősebb volt az életemben. A dátum, ami pont ellentéte a mindent megváltoztató dátumnak, 2012.11.10.-ének, amikor lebukott a hazugságával, amire én rosszul reagáltam... de erről később.

Szóval április 23.-tól úgy éreztem, tartozom valakihez, olyan emberhez, akiért az életemet adnám, olyan férfihoz, akibe kép nélkül szerettem bele, nem érdekelt, hogy mennyire jó pasi, vagy sem, csak éreztem, szeretem, és kellek neki, úgy ahogy vagyok. Talán túl szépnek hangzik az olvasóknak, de tényleg ezt éreztem.

Sokáig minden rendben volt. Volt hogy több napig nem aludtam, csak hogy a meló után beszélgethessünk. És látszólag neki is tetszett. Mondta, hogy mindig örül, ha felébred és az én levelemmel, néhány sorommal kezdheti a napját..., így minden nap írtam neki, mert úgy éreztem, ezzel is boldogabbá tehetem.

És a levelezések és beszélgetések mellett kapott hangüzenetet, amiben elmondtam, mennyire mély érzéseket váltott ki belőlem, kapott verset, amiben leírtam az iránta érzett érzéseimet, és hogy mit is jelent nekem, kapott képeket, kisvideokat, kapott mindent, amivel úgy éreztem, megmutathatom mindazt, ami én vagyok, és amiben soha nem hasonlítok az addigi párjaira, alkalmi kapcsolataira.

Mindezt már tudom, gyermeki rajongással, szerelemmel tettem. Azt hittem, ha olyan dolgokban van része, amiben még soha nem volt, amik számomra vele kapcsolatban természetesek voltak, mert az érzések belülről jöttek, akkor még boldogabbá tehetem...

david-newlife