2013. november 25., hétfő

Amikor azt érzed: egyedül vagy...



Van az az érzés, amit egyszer kívánsz, másszor senki sem szeret. Az, ami egy zsúfolt és nyüzsgő napon megváltás, de ha magányos vagy, maga a kínlódás. Ez az érzés nem más, mint a magány.
Amikor nagy a zsongás, felüdít a magány. Kicsit elvonulsz, és felüdülést hoz a csend. Hallod a gondolataid, figyelsz az apró zajokra. Van időd gondolkodni, terveket szövögetni. És ez jó!
De a magánynak van egy sötétebb oldala, ami ha elkapja a karodat, nem akarja ereszteni. Húz magával, ha nincs kihez fordulni. Kezedet megragadja, nem ereszti. Szabadulni próbálsz, azt hiszed sikerül, de utánad nyúl és visszarángat. És ilyenkor ráébredsz, hogy egyedül vagy...
Egyedül vagy. Nincs kihez szólni, nincs kivel két szót őszintén váltani. A telefonok a kezed közelében, de tanácstalan vagy, hogy kit hívj fel. Gondolkozni kezdesz, sorra veszed az embereket. Jönnek a nevek, de gyorsan mennek is a lehetőségek: őt nem hívhatod fel, hisz nem tud rólad semmit, csak ismeritek egymást, ennyi... Őt felhívhatnád, de állandóan te keresed, akkor annyira nem is érdekelheted. Őt, na őt felhívod. De mégsem. Kisgyereke van, már pihennek, és az életed ezen részét amúgy sem ismeri. Akkor őt, igen, ő meghallgat. Nem, ő sem. "Boldogan eldobtad Érte", ahogy sok más embert is, mikor a számodra legfontosabb embert szavakkal bántotta.
Egyedül vagy. Már csak egy ember maradt. Akkor őt felhívod, ő lesz az, akit igen, felhívhatsz! De tényleg? Őt felhívni, aki időnként tőled vár segítséget a saját kapcsolatával, magánéletével kapcsolatban? Úgy, hogy a saját életed sem tudod egyenesbe hozni, ő mégis úgy hiszi, te tudsz neki segíteni. Ez jó érzés, de vajon van létjogosultsága? Mint ha olyan ember kérne a börtönből szökési tanácsot egy másik rabtól, akit egyszer már szökési kísérlet miatt elfogtak. Tőled várja a segítséget, mikor te magad elveszett vagy? Normális ez? Pedig tudja a helyzeted, mégis bízik benned. De hogy segíthetsz, hogy adhatsz nyugodt szívvel tanácsot, építő jellegű tanácsot, ha saját dolgaidat nem tudod egyenesbe hozni... Sehogy.
De azt sem mondod neki, hogy nem tudsz segíteni, hisz nem akarod megbántani, mégis csak az az egy ember tudja a nagy Ő-n kívül rólad a legtöbbet, és jó érzéssel tölt el, hogy hozzád fordul, és nem utasítod el, erősnek mutatod magad, nyelsz akkor is, ha épp fáj nagyon, félre teszed a saját bajod, hogy segíts neki. De akkor is. Segíteni? Egy olyan ember segítségét kérni, az ő tanácsait figyelembe venni, aki nem tud dolgokat megemészteni, nem tud már őszintén bízni, sem hinni, sem örülni?
Akinek a szeméből kihunyt a csillogás, az addig ragyogó és nevető szemekben kényszer mosolyt látni csak néha tán, de leginkább csak szürkeséget, fájdalmat, és könnyeket, ha már nincs ereje, vagy elfelejti kontrollálni az érzéseit, és kitör belőle a könnyes fájdalom, amit időnként sikeresen elnyom, máskor hatalmas erővel zúdul lavinaként alá. Normális ez így?
Szóval van technika, amivel elérhetsz bárkit, de még sincs senki. Egyedül vagy. Őt, a nagy Őt felhívnád, hogy halld egy kicsit a hangját, hogy megnyugodj, és megéld a másnapot, hogy számodra kedves és édes hangja nyugtatóként hasson lelked fájdalmára...!
Hogy ne csak a füledben halld emlékként, hanem kicsit az életben is számodra édes nevetését, férfias hangját, jellegzetes szavait...
Hogy érezd kicsit a "régi szép időket", amikor igazán boldog voltál... de még csak a számát sem adta meg soha.

"Szeretlek" - sokszor mondta. És ez tett boldoggá téged, olyan boldoggá, mint az életben még soha nem voltál. Bízott benned állítólag. De a számát soha meg nem adta. "Hiányzol" - ezt is mondta. De az utolsó hetekben már alig adott életjelet magáról, a programokat is mindíg sorra lemondta. "Kellesz egy életen át" - ezt is mondta. De bebizonyította, hogy nem egy életen át, de egy évig sem kellesz neki, pedig te az őszinte érzéseid, a szíved adtad neki...
Egyedül vagy. Nincs veled és nincs kit felhívni. Nincs kivel beszélni. Gondolkozol, hogy mit tegyél. Semmit. Este van, mindjárt éjfél. Elmennél. De már nincs hova. Elmennél, de abból csak a baj van. Elmennél, a nagyvilágba, bár nem hiányoznál senkinek. Elmennél, eltűnnél örökre. Új életet kezdenél, távol mindentől, és mindenkitől, hogy úgy legyél egyedül, hogy senki nem vesz körül. Úgy, hogy nem azt látod, vannak körülötted, de mégis egyedül vagy, nincs senki melletted. Akkor talán könnyebb lenne új életet kezdeni. Nincs mi visszatartson, akkor nyitsz az új felé. Arra, amire vágysz, ha Ő már nem lehet veled, s te vele. Ismeretlen emberek társaságára, olyanokéra, akik (idővel) a barátaid lesznek, és bár te már sosem leszel a régi, de ők úgy fogadnak el, ahogy vagy. Ahogy te tetted másokkal szemben. Előítéletek és rejtett negatív gondolatok nélkül. Ahogy te tetted vele, mikor megismerted!

Ezt kellene tényleg tennem? Ez megoldás lenne? Meglehet, ha a saját közegedben már nem érzed jól magad, ha nincs már kihívás ami a szemed előtt lebeg, csak a tudat, hogy szabadulni akarsz, kitörni abból, amiben vagy, kiszakítani kezed a magány kezéből, hogy az már többet vissza sose húzhasson, és idővel visszafordulva a magány szemébe nevess, és közöld vele: "egyszer igazán elkaptál, mélyre rántottál, összetörtél és eltiportál, magadhoz láncoltál. De erős voltam, letéptem láncaim, kitéptem kezedből kezem, utolsó esélyed szalasztottad el velem szemben, többet erre már nem lesz lehetőséged, mert ha egyedül is, de felálltam, és újra mélyre nem ránthatsz, már nem tudsz ártani, kimászok máskor is a fogságodból..."
De még egyedül vagy. Csak a könnyek folynak párosával végig arcodon. A magány, a tanácstalanság, a kényszerből és szándékosan elfojtott, vegyesen elnyomott érzések, ezeket mind ki kellene adnod.
De nincs kinek, nincs mikor, nincs hol... Ordítani akarsz. Nem vagy bolond, sem depressziós, csak szabadulnál a beléd fojtott gondolatoktól.
Elmondanád NEKI, hogy te mit éltél át azon a napon, és azóta is, mióta kimondta, szakít veled.
Megtenni azt, amit ő is elvárt és követelt a kapcsolataiban, hogy elmondhassa véleményét, ahogy ő látta a helyzeteket.

Te sem vágysz másra, mint Vele lenni, de ha ezt nem lehet, legalább feltenni a kérdéseid, elmondani azt, amit belül, mélyen belül Iránta érzel. Elmondani, hogy akkor mit éltél át, min mentél keresztül. Hogy félre ismer...
Hogy szereted és tudsz küzdeni akkor is, ha gond van, de akkor is, ha minden rendben. Mert az is küzdés a szerelmedért, ha szerelmet vallasz neki önszántadból, kérés nélkül, pusztán az érzéseid által vezérelve. Küzdés ez, akkor is, ha Ő ezt nem látja...

De nem adott rá lehetőséget. A feszültség és fájdalom pedig csak nő és nő. Ordítani akarsz. Kiabálni akarod az érzéseid, de nincs ki meghallgasson. Pedig semmi másra nem vágysz, mint megbeszélni valakivel, megbeszélni Vele, hogy mit érzel, hogy megnyugodj, ezáltal megkönnyebbülj kicsit, és végre magadénak érezd azt, hogy bár te vagy megnevezve hibásnak, mégsem te hazudtál, nem miattad van!
Szabadulni vágysz a nyomástól a mellkasodban, a fájdalomtól a szívedben. Elengedni a rosszat, és csak a jóra emlékezni. Megnyugodni, elfogadni, örülni és végre egy nagyot lélegezni.
De nincs rá lehetőséged, mert aki segíthetne neked, meg sem hallgat, eléd sem mert állni egyszer sem. Bocsánatot sem kért azért, mert a mindkettőtök számára fontos értékek egyik alappillére, az őszinteség ellen ő vétett. Sőt, még csak az elköszönő leveled sem vette át, visszaküldte, mint ha nem is ismerne...

Nem te kérted, hogy hazudjon, te őszinteséget vártál joggal tőle! Nem te kérted, Ő magától tette.
De téged hibáztatott, elmondott minden rosszat rólad, olyat ami valós, de olyat is, ami valótlan.
Talán csak azért, hogy könnyebb legyen számára, hogy szabadulhasson, hogy kiszeress belőle.
Talán azért, hogy úgy érezhesse, itt az ok, a lehetőség, hogy látszatra tiszta lappal kiléphessen a kapcsolatból, ne érezze, hogy talán most először Ő volt az, aki vétett, és emiatt az ő lelkiismerete okozna magának pokoli érzéseket az általad átéltek helyett.
Talán, hogy látszatra tiszta lappal mondhassa régi-új párjának, hogy milyen rossz volt eddig minden kapcsolata, beleértve a közös kapcsolatotokat, hogy ő értékek szerint él, és nyugodt szívvel tovább léphessen hazugsága és gyengesége ellenére...
De te mégis mindennél és mindenkinél jobban szereted, annyira, hogy ha azzal Ő tovább élhetne, gondolkodás nélkül saját életedet adnád érte.

Egyedül vagy. Szeretnél szabadulni a fájdalomtól, a nap minden percében kínzó gondolattól, hogy meg sem hallgatott, félreismert és csak eldobott. Hogy nincs veled, pedig te szereted, csak engednie kellett volna, hogy ezt bebizonyítsd neki. De nincs rá lehetőséged.
Nincs lehetőséged a megnyugvásra, mert egyedül vagy. Nincs ki meghallgasson, nincs senki melletted, nincs senki veled. De legfőképp Ő, aki gyógyír lehetne mindenre, Ő nincs melletted, Ő nincs veled.

Csak a tetoválás, amit könnyes szemmel nézel, mert annyira szereted azt, akinek a nevét a testeden viseled.
- Egy név, amit viselni szerettél volna, egy név, annak a neve, akivel életedet leélted volna.
- Egy név, ami mindennél többet jelent neked még úgy is, hogy Ő már nincs veled!
- Egy név, azé, akit szeretsz!

Választott béklyóddal egyedül vagy. Egyedül, magányosan. Mit szerelemből csináltattál, örökké Iránta érzett szerelmed záloga marad.

Nem tudod átvarratni, nem tudod eltüntetni. Nem vagy rá képes. Már csak ez maradt neked. Nem vagy rá képes, nem, mert valós és őszinte, mély érzések kötnek hozzá, amiket átéltél, és szerettél volna átélni még vele.

"Házasság" és boldog élet, bizalom, féltés, őszinteség, harmónia, boldogság és élethosszig tartó szerelem. Te ezt érzed iránta.

Választott béklyóddal, mit a szerelmed zálogaként csináltattál, és a gondolataiddal, érzéseiddel immáron egyedül vagy...
De legalább tudsz, mersz és szeretnél is megbocsájtani, felül tudsz emelkedni dolgokon, mert igazán szereted.
Mi ez, ha nem őszinte szerelem?

De választott béklyóddal, mit a szerelmed zálogaként csináltattál, és a gondolataiddal, érzéseiddel immáron egyedül vagy, őszinte érzéseid ellenére tényleg egyedül vagy... Egyedül, mint még soha...