2013. november 26., kedd

Miért döntöttem a blogolás mellett?

Ahogy már leírtam, úgy éreztem azok hatására, amik történtek az exemmel kapcsolatban velem, és amit sosem hittem volna róla, egy ideig viseltem, tűrtem a kialakult helyzetet, de kezdett sok lenni az, ami bennem lezajlott, és azt éreztem, csúszok le a lejtőn, és ha nem állítom meg a folyamatokat, akkor annak rossz vége lesz. Fontos, hogy aki olvassa az tudja, hogy nem züllöttem, csak egyre rosszabbul éreztem magam.
A kérdések válasznélkülisége, a pasim megfutamodása, a nyomás a mellkasomon, a szívem szúrása, a hiányérzete, a szerelem, amit iránta érzek, az álmatlanság miatti fáradtság, hogy nagyon rosszul és keveset tudok aludni, és mikor reggel felkelek, Ő az első gondolatom hónapokkal a történtek után is, nap közben szinte végig csak Rá tudok gondolni, és este lefekvéskor is Ő jár az eszemben és amit tett, ezek vezettek oda, hogy blogolásba kezdtem.
Időközben voltam orvosi vizsgálaton, ahol semmit nem állapítottak meg, így nem is tudták megmondani, hogy mi lehet az oka az állandósult nyomásérzésnek a mellkasomon, a szívszúrásnak, mivel nem avattam be az orvosokat az átélt dolgokba, így végül saját eszközhöz nyúltam, mivel gyógyszert nem akartam szedni semmire. Nem igazán vagyok beteges típus, szerencsére évente talán ha egyszer érzem kicsit náthásnak magam egy két napra, aztán vége, de a tartós gyógyszerszedést nem kedvelem, így választottam más megoldást a nyomasztó érzések enyhítésére.

Tehát blogolásba kezdtem. Ahogy említettem korábban, nem mások örömére, hanem azért, mert szeretném kiírni magamból azokat az érzéseket, gondolatokat, amik bennem vannak, amik foglalkoztatnak. Így kezdtem blogolásba. Kezdetben csak magamnak, aztán megmutattam egy ismerősnek, aki miután elolvasta néhány bejegyzésem, azt mondta: "Látszik, hogy mennyi érzés, érzelem van bennem iránta, pedig meg sem érdemelt sem téged, sem az érzéseidet."
Én ezt másként látom. Még mindig úgy érzem, többet adtam neki eddigi összes párjánál, de ez sem volt elég számára. De mit csináljak, ez vagyok én, ilyen marha. Nem véletlen, hogy ismerkedésünk elején mikor feltette a kérdéseket: "El tudom-e vele képzelni élethosszig az együttélést?" és "Összeházasodnék-e vele idővel?" ezekre érzésektől vezérelve, a józan ész kizárásával igennel feleltem.
Igennel, mert tényleg bele szerettem. Azt éreztem, ő más. És tényleg más. Mutatott egy képet magáról, sokat beszélt értékekről, de amikor bizonyítania kellett volna, akkor az addigi értékek már nem számítottak neki. Ennek ellenére nem tudom és nem is akarom sem utálni, sem gyűlölni. Csak szeretem olyannak, amilyen, ez vagyok én.

És miután vége lett, és megszakított minden kapcsolatot velem, viseltem tovább az érzések terhét, cipeltem egyedül amíg csak tudtam. De a súlya alatt összeroppantan. Volt idő amikor elég mélyen voltam, és sok minden megfordult a fejemben, nem tagadom. De épp emiatt inkább blogolni kezdtem, és igyekeztem kiadni magamból az érzéseket. De ez is kevésnek bizonyult, a gondolatok és érzések nem szűntek. Végül nem láttam más megoldást, szakemberhez is fordultam.
Felkerestem egy pszichomókust, hogy segítsen megbirkózni a válasz nélküli kérdésekkel, a kételyekkel, érzéseimmel, és persze az elvesztésével.
Sokkal könnyebb lett volna minden, ha beszélhetek vele a történtekről, ha van lezárás, válasz a kérdésekre, és ha a történtek után azért megölelhettem volna egy percre. De végeláthatatlanul nem járhatok szakemberhez, mert nem engedhetem meg magamnak. Én nem ő vagyok.
Egy percet kértem tőle, amit ha megad, könnyebb lett volna viselni az elvesztését, egy percet, amit megtagadott.

Egy perc az életéből, de az az egy perc nekem a világot jelentette volna.

De erős vagyok, és felállok! Ha időbe is telik, de jobb leszek, mint valaha. De az érzést, hogy szeretem, nem tudom levetkőzni. Az belülről jön, mélyről, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, így a távolból is ugyanúgy szeretem, és fogom is, ebben biztos lehet.
Ez vagyok én, egy ilyen hülye, vagy talán különleges ember? Majd az olvasók eldöntik.

by: david-newlife blog szerzője