A kezdetektől a végéig - 2. rész

A kapcsolattartás a távolság ellenére intenzív volt végig. Én mindig siettem haza a melóból, hogy ha ráér, "vele lehessek" akár neten is, mert jól éreztem magam a társaságában, és azt éreztem, ő is így érez. Augusztusban még azt is felhozta, hogy menjünk el együtt nyaralni. De ebből sem lett semmi, ezt is lemondta, ahogy sok más programot is próbáltam szervezni, amik valamiért mindig akadályba ütköztek.
És jött a fordulópont. 2012 október. Egyre kevesebbet beszéltünk. De minden rendben volt. Közelgett az osztálytalálkozója, amivel kapcsolatban végig támogattam. Volt, hogy szidta néhány osztálytársát, volt, hogy a variálásokon problémázott, de kitartottam. Egy rossz szót nem szóltam, végig támogattam. Úgy volt, hogy az október 23.-ai hétvégét együtt töltjük végre. Vártam nagyon. Ha jól emlékszem 4 napos ünnep volt. De azon a héten talán egyszer beszéltünk, így elmaradt a hétvége megbeszélése. De ez sem okozott gondot, mert a négyből két napot a hétvégén ha neten is, de együtt voltunk. Akkor történtek az első baljós jelek.

A korábbi kérésem ellenére, miszerint, ha nem tud jelentkezni több napon keresztül, nem gond, csak értesítsen, hogy ne aggódjak a hirtelen rátörő magas pulzusa miatt ami már pár hónapja fennállt nála. (Megjegyzem, egy tanult és művelt kolléganőm, akivel időnként beszélgettem, erre annak idején annyit mondott, hogy lelkiismeret furdalás miatt tör rá a magas pulzusos "roham" az exe miatt, vagy miattam? Nem tudom.) A lényeg, hogy nem jelentkezett, nem jelzett, nem írt egy sort sem soha, mikor eltűnt. Nem beszámolót vártam, csak egy sort, hogy minden rendben vele..., de nem írt soha. Én pedig olyankor aggódtam érte. Nem is tehettem mást, mert szerettem és szeretem, és a telefonszámát, hogy megkérdezzem jól van-e, soha nem adta meg, csak határidőket ígérgetett, amik ha eljöttek, sorra elhalasztotta mindenféle kifogással.

Azon a hétvégén mindkét neten együtt töltött nap úgy ért véget, hogy míg ő a gépnél ült, ajtónyitódást hallottam, és ő hirtelen lekapcsolódott a netről. A második nap, mikor reggel megérkezett, kérdeztem mi történt előző este, de kimagyarázta. Azt mondta, rosszul hallottam, nem volt ajtónyitódás, sőt, a tesóján és az anyukáján kívül senkinek nincs a lakásához kulcsa, ők pedig nem jönnek mostanában hozzá. De aznap délután, mikor újra megismétlődött az ajtónyitódás, újra lekapcsolódott. Majd néhány perc múlva visszatért skype-ra, de nem beszélgettünk, mint előtte, csak írogatott néhány percig. Mikor mondtam viccesen, hogy rakja ki a jövevényt és miért nem beszélgetünk, és megkérdeztem mi történt, annyit mondott: "azért nem beszélünk, csak írunk, mert elmegy pacsálni (fürdés), de tervezi, hogy utána visszatér hozzám". Nem így lett. Újabb hétre tűnt el szó nélkül. Még az e-mailemre sem reagált semmit.

Még akkor sem gyanakodtam semmire, talán vak voltam a szerelemtől, amikor rendre mondogatta, hogy van egy haverja, akivel régóta nem találkozott, és bejelentkezett a pasi, hogy a születésnapját szeretné megünnepelni vele. Ezzel a haverjával konkrét időpontokat beszéltek le, amiket a haverja mondott sorra le, és ezt ő nem bánta, mert a pasi háta mögött nekem panaszkodott róla, szidta őt, hogy mennyire elege van belőle meg a hülyeségeiből, és mennyire idegesíti a pasi állandó írogatása a facebookon keresztül (amit én persze szintén sosem láthattam... Még úgy sem, hogy mesélte egyszer, hogy bejelölte ismerősként őt valaki, akivel állítólag volt köztük "valami" korábban, de ő nem emlékezett rá, mégis visszaigazolta, hogy ismeri... Persze én, mint a párja, sosem láttam az adatlapját, nem jelölt ismerősként soha, mint ha rejtegetni valója lett volna előttem. (Mielőtt felmerülne a kérdés, én miért nem jelöltem, a válasz egyszerű: mert "titkosította" a profilját.) 

Aztán megtörtént a 27.-ei osztálytalálkozó. Másnap jött, és örültem neki. Beszélgettünk sokat, persze csak neten. Több órán keresztül mesélte a találkozó történéseit, majd megkérdezte, nekem hogy telt a szombatom. Mondtam neki, hogy aznap voltam varratszedésen, (volt egy kisebb sebészeti beavatkozásom egy hónappal korábban, aminek a varratszedési ideje pont arra a szombatra esett). A reakció ennyi volt: tényleg, tegnap voltál, és hogy vagy? Semmi kérdés, semmi érdeklődés... No komment. Magától eszébe sem jutott volna, pedig mondtam neki, hogy mi lesz a program, de elfelejtette, ahogy annak idején a születésnapomat is majdnem, amit be is ismert.

De nem érdekelt, hogy ennyire nem érdeklődik. Számomra természetes volt, hogy ő élvez elsőbbséget, és nem az, ami velem van.  Örültem a boldogságának.

Aztán újra eltűnt egy hétre. Következő alkalommal mikor beszéltünk, újra abban maradtunk, hogy a november 1.-ei hosszú hétvégén végig együtt leszünk. Nem én kértem, ő mondta, hogy nem megy sehova, nem jön hozzá senki. Mondanom sem  kell, hogy a 4 napból kettő lett, és az is csak neten. Aztán ismét eltűnés, egy hétre. A korábbi kérésem ismét figyelmen  kívül hagyta, de nem érdekelt, viszont az idő alatt is sokat gondoltam rá és aggódtam érte. Nem voltam féltékeny, nem gondoltam semmi ilyesmire egyszer sem annak ellenére sem, hogy havonta egyszer-kétszer valahogy oda kanyarodott a beszélgetés mindig, hogy mondta, érte mennyien tepernek, mennyi barátja próbálkozik nála. Féltékeny sosem voltam, csak egy valamitől tartottam, a távolságtól, ami köztünk volt, hogy az talán közbe szólhat, de bizonygatta, hogy szeret, ezzel megnyugvást hozott a szívembe, és emiatt kitartottam gondolkodás nélkül mellette, mert szerettem és szeretem.

És eljött életem legrosszabb hétvégéje. November 10.-e. Aznap újra megjelent. Egész nap beszélgettünk a neten. Majd 17:45-kor újra nyílt az ajtó. Úgy, hogy a rokonain kívül senkinek nincs kulcsa, és ők nem állítottak be váratlanul hozzá. Senkinek nincs kulcsa. Mi? Akkor mi volt az ajtónyitódás? Jó kérdés, én sem tudom, mert soha nem érezte úgy, hogy ha már hazudott, akkor beismerje az igazat.

A dolog érdekessége, hogy már kimagyarázhatatlanul hallható volt a hang: a bezárt bejárati ajtó zárja kattan. A kulcs fordulásának hangját követte a zárnyelv hangja, majd az ajtó nyitódásának hangja, ő pedig lekapcsolódott a netről a számítógéppel. Persze a telefonját fent hagyta egész nap a skype-on. Még csodálkoztam is, hogy ő nem szokott ilyet csinálni, de nem kérdeztem rá nap közben.

A telefonos skype-on írtam neki, hogy ez ciki, és megérdemelnék egy telefonhívást, akár szám nélkül is, de nem jelentkezett, nem reagált semmit. Egyesek szerint ez az egész azért "kellett", hogy szakítani tudjon. De ezt a kívülállóknak sem hittem el. Inkább velük balhéztam össze emiatt is, mint hogy a pasimat hagyjam, hogy akár szavakkal is, de bántsák, mert szerettem.

Pokoli óra következett. Ki kellett menekülnöm a házból, mert úgy éreztem, a falak összenyomnak. A halántékom úgy lüktetett, mint még soha az életben, levegőt alig kaptam. A kinti fagyos szélben átfagytam. Majd nagy nehezen annyit írt nagysokára, hogy "most tényleg nyílt az ajtó, később lesz és beszélünk." Én nagyon bepánikoltam, féltem, hogy az a nap, amitől annyira tartottam, eljött, és esetleg közli, hogy nagy a távolság köztünk, és talált valakit, vagy újra kezdte az exével, rám már nincs szüksége. Nem voltam bizonytalan soha vele kapcsolatban, de akkor ott ettől nagyon féltem.

Merthogy kinek másnak lett volna kulcsa, ha nem az exnek, ha nem merte korábban beismerni ezt...

Aztán  már csak annyit írt, hogy ő nem bizonygat semmit, tette már eleget, és elköszönt. Onnantól kezdve már nem beszéltünk többet.

Még néhányszor váltottunk levelet, kísérletet tettem többször is a találkozásra, de ennyire sem voltam jó neki.

Így maradtak a kérdések, a rosszullétek, a hiányérzet, a szerelmem elvesztése, a csalódás abban, amit ő jelentett nekem, a csalódás abban, hogy ő mindig őszinte, egyenes és becsületes, a feszültség és szomorúság bennem, és ezek hatása, ami miatt blogolásba kezdtem...

Fogytam. Bár sosem voltam súlyos ember, de legalább 6 kiló ment le rólam egy-két hét alatt, annyira nem tudtam enni. Közben november 15.-én megírta a szakító levelét, amiben valós, de sok vélt hibát is felhozott, és úgy fogalmazott, mint ha én tehettem volna arról, hogy ő hazudott és lebukott... Bizalmatlansággal vádolt úgy, hogy ő titkolózott. Rólam tényleg mindent tudott, a telefonszámomtól az akkori munkahelyemen át a bankszámlaszámomon és az ahhoz szükséges belépési azonosítókon át mindent. Előtte nekem semmi titkom nem volt. Fordítva ez nem volt igaz. Alapvető bizalomhiány volt a részéről, ha a nyomorult facebookját, telefonszámát nem volt képes megadni soha, úgy, hogy erre a bizalmatlanságra nem adtam neki okot.

És túltenni magam, hogy a kérdéseimre nincs válasz, hogy nem beszélhettem vele 5 percet sem, csak sürgősen meg akart szabadulni tőlem, oda vezettek, hogy összezuhantam. De ez egy másik bejegyzés története lesz.

Szóval szeretem! A történtek ellenére is! És ha lehet így fogalmazni, megbocsájtottam a hazugságát! És folytattam volna tiszta lappal Vele, mert tudok megbocsájtani, de ő ezt nem ismeri, csak az állandó megfutamodást, hisz minden kapcsolatából, legyen az alkalmi vagy tartós, ő lépett ki. Nem tud küzdeni, de megvádolt azzal, hogy "nem csak akkor kell küzdeni amikor baj van..." Nem is csak akkor küzdöttem, csak ő ezt valószínűleg nem látta, mert nem volt még igazán része olyan érzésekben és küzdésben, amit én nyújtottam neki...

És ő nem adott lehetőséget a megbeszélésre, mint ahogy ezt mástól elvárta, de még csak annyit sem mondott, hogy bocsánat. Viszont hibáztatni tudott, és utána eltűnni... Na meg mindenki számára örökre élhetetlennek nevezni... Talán ez fájt legjobban, hogy meg sem ismert igazán, de elítélt örökre.

Elítélt, úgy, hogy ő hangoztatta mindig, hogy őt ne a melegsége alapján ítéljék meg, hanem az alapján amilyen ember...

De én még ezek ellenére is szeretem. És szeretni is fogom míg élek. Ebben biztos vagyok, és te is az lehetsz kedves olvasó, és persze a volt pasim is, nemhiába varrattam magamra a nevét, mint a szerelmem zálogát, ami ezt jelképezi számomra!

Viselem a nevét, és nem bántam meg egy percre sem. Még akkor sem, ha kiderülne, az egész egy játék volt, mert az érzéseim szilárdak és erősek Iránta. Még a történtek ellenére is. Ez vagyok én. Ebből a szempontból talán különleges, mert nálam a szerelem nem néhány évig tart iránta... és ezt is tudta.

Ezért is lettem volna/lennék egy életre szólóan alkalmas párja...

Még mindig szeretlek és foglak is! Amíg csak élek, "Te ott élsz legbelül majd, számodra mindig lesz ott bent hely, nálam mindig haza találsz"!

by: david-newlife